udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
2
találat
lapozás: 1-2
Névmutató:
Weitzer János
2009. június 13.
Aradon a korabeli civilszervezetek, mindenekelőtt a Kölcsey Egyesület, a Honvédegylet, a Kossuth és az Asztalos Asztaltársaság, a Színügyi kiharcolták a hármas célt, amellyel méltó emléket állítottak az 1849. október 6-án a várban és a közeli mezőn kivégzett 13 honvédtábornoknak: a vesztőhelyi obeliszket, a Szabadság-szobrot és a ‘48-as ereklyemúzeumot. A vesztőhelyi obeliszk, a Szabadság-szobor túl nagy szálka volt Ferenc József szemében. Az aradi szoboravatásról 1890. október 6-án –óvatosságból – testületileg hiányoztak a politikusok. Voltak Arad város, a megye egykori szellemi nagyságaira utaló táblák is: Munkácsy Mihály aradi éveit megörökítő, illetve a Fábián Gábor-házon elhelyezett tábla Aradon. Radnán Kossuth utolsó hazai földön eltöltött éjszakájának emlékére vagy Majláthfalván az iskolaalapítók tiszteletére elhelyezett tábla, többek között. Arad műszaki nagyjairól nem emlékeztek meg eleink. Boros Béniről, a zseniális vasútépítő mérnökről teret neveztek el ugyan, de az ACSEV-palota fala, ahol élt és alkotott, azóta is üresen maradt. Weitzer Jánosnak is volt egy kis mellszobra a gyárudvaron, akárcsak az élesztő- és szeszgyárat alapító Neuman fívérek közül Edének, de ezekről csak a gyár dolgozói tudtak. A két világháború közötti időszak első felében eltüntették a magyar vonatkozású szobrokat, táblákat a város köztereiről, parkjaiból és a házfalakról. A ‘70-es évek derekán emléktáblák tűntek fel a munkásmozgalom különböző mozzanatairól (Ujj János könyvében megtalálható a teljes ”választék.) 1989 után elsőként egy román és egy magyar nyelvű emléktábla jelent meg Tóth Sándor, a forradalomban Aradon hősi halált halt hódmezővásárhelyi magyar sofőr mementójaként. Aztán a minorita kultúrház előcsarnokának falán helyezhették el a hálás utókor apró jeleit: Tóth Árpád Aradon született költő, Lóczi Lajos geológus földrajztudós, Znorovszky Attila népművelő, majd Simonyi Imre ezredes, az aradi vár egykori rabja kapott emléktáblát. A református templomban Fábián Gábor polihisztorról, a Magyar Tudományos Akadémia tagjáról, a templom egyik alapítójáról és Kazinczy Lajosról emlékeztek meg táblaavatással, a minorita templomban a másik három ‘48-as aradi mártír – Ormai Auffenberg Norbert, Lenkey János és Hauck Alajos – kapott közös emléktáblát. Később sikerült felállítani az első utcai táblát Damjanich tábornok emlékére. Következett Rozsnyay Mátyás, a tudós gyógyszerész. Közben szaporodtak román részről is a megjelölésre érdemes épületek. Bukaresti sugallatra hatalmas csúsztatással szövegezték meg a pályaudvar peronján elhelyezett táblát az aradi vasút 150 évéről: Romániának az akkori eseményekhez semmi köze nem volt. Se Arad, se Kürtös nem tartozott oda. Sőt még Románia se volt, csak különálló fejedelemségek. /Puskel Péter: Emléktáblák a régióban. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 13./2014. július 28.
Mentsük, ami menthető
Valakitől kaptam egy paksaméta iratot: két családról személyes iratokat, néhány fotót. Így, a környezetből kiszakítva nem tudok mit kezdeni velük, hiszen nem ismerem a családot, tanulmányba nem tudom beilleszteni. Pedig akadna néhány olyan, amelyet feltétlenül meg kellene őrizni az utókornak.
Többek között a Weitzer János Vagongyár által kiadott igen szép kivitelű oklevelet arról, hogy XY tanoncból szakképzett vasesztergályos lett. (Láttam ilyet berámázva is!) Avagy ugyanabban a gyárban a múlt század elején készült felvétel a vasesztergályosokról. Középen ülnek az idős mesterek, körülöttük állnak a fiatalok. Kordokumentumok. Talán már egyediek, mert az ilyen „hasztalan” papírokkal a kései utódok nem sokat vesződnek. Az elnéptelenedett háztartások felszámolásakor azok felesleges kacatként hamar a szemétbe, esetleg tűzbe kerülnek.
Ha felajánlják, én átveszem ezeket, mert mindegyik érték. De bevallom: nem tudok, mit kezdeni velük, ha nem illenek be érdeklődési körömbe. Mint a fentiek is.
A jelenlegi vagongyárnak nincs olyan levéltára, amelybe beillene. Levéltárosa sem. A megyei múzeumban nincs ki foglalkozzon ilyenekkel, még olyan személy sem akad, aki ezeknek a szövegét megértse. Pedig a város ipartörténete egyedüli a régióban. A politikatörténet mellett megérdemelne néhány tárlót a kiállítótermekben az egykor itt gyártott termékek bemutatása. Felvételek az egykori üzemekből, talán egy-két tárgyi dokumentum is.
Egyszer már javasoltam, most megismétlem: érdekvédelmi szervezetünknek kezdeményeznie kellene egy helyi, netalán országos fotótéka létrehozását. (Előbb-utóbb akadna rendező is.) Legalább mi mentsük, ami még menthető!
Ujj János, Nyugati Jelen (Arad)
lapozás: 1-2